Megtévesztő állatnevek

Gaál István (1877-1956), aki a kolozsvári majd a szegedi egyetem professzora volt és 1925-től nyugdíjazásáig a Magyar Nemzeti Múzeum Őslénytárát vezette, 1936-ban megjelentette Természettudományi koholmányok c. könyvét. Ebben a Megtévesztő állatnevek c. fejezetben olvashatjuk a következőt:

„Az eddig fölsorolt megtévesztő elnevezések megváltoztatása bármennyire szükséges és hasznos, de egyiké sem olyan mértékben, mint a „kecskefejő” néven ismert, szelíd természetű, hasznos madár nevéé. Ennek a névnek megváltoztatása madarunk szempontjából a szó szoros értelmében életkérdés.

Mert kell-e mondanunk: ez a madár kecske, s általában semmiféle emlősállat megfejésével nem foglalkozott. Nevéhez (Caprimulgus, szószerint „kecskefejő”) a rossz megfigyelő régi korban azon a réven jutott, mert feltűnően széles a szája, tág a torka, s estefelé csakugyan a nyájak közelében szeret tartózkodni. Aminek, mint ma már biztosan tudjuk, az az egyszerű magyarázata, hogy a nyájat körüldongó rovarságot szokta tizedelni.

A sok ráillő elnevezés közül, amelyet Herman Ottó és Chernel István munkáiban összegyűjtve találunk, a „lappantyú” látszik a legalkalmasabbnak. Több jó tankönyvben már így is szerepel. Használjuk mi is minden esetben ezt.”

A madár tehát megmenekült, hogy a névváltoztatás által-e, az nehéz kérdés, és most jöhetnek az okos mai madarászok, akik megmondják, hogy vajon hány lappantyú volt az 1930-as években, Gaál István aggódása idején, és hány van ma? Esetleg a kecskefejőket is ide lehet számítani, hogy jobb legyen az eredmény.

Egy másik megtévesztő madárnév:

"A madártannal nem foglalkozó avatatlan szinte megütődik rajta, amikor azt hallja, hogy a „sárga rigó” név teljesen megtévesztő. Mert hiszen sárgának nagyon szép sárga ugyan, de rigónak - egyáltalán nem rigó! Bonctani sajátságai révén ez a madár a „Varjúszerű éneklők” csoportjába tartozik, vagyis a varjúnak, csókának, szajkónak, szarkának legközelebbi rokona. Az igaz rigókkal tehát csak távolabbi atyafiságban áll.

Mindezek ellenére nem könnyű a népdalainkban oly gyakran szereplő pompás madárnak ezt a nevét elfeledtetni. Pedig Herman Ottó kutatásai révén kiderült, hogy sok magyar vidéken sok más néven ismerik madarunkat. Népies, jó csengésű nevei közül „sármáringó”, „szolgabíró”, vagy akár az „aranymál” egészen elfogadható, illetőleg általánosan használható lenne, de az ornitológusok már a kissé hosszú „aranymálinkó” elnevezést fogadták el, s ezt használják műveikben.”

Ez is megfelel; így tehát most már emellett maradhatunk.

A mai madárhatározókban azonban csak a sárgarigót találjuk meg és hiába keressük az aranymált vagy az aranymálinkót, szolgabírót sem találunk.

Tarján Ferencné