MME 22. Helyi Csoport

3. Madárdalos Börzsöny kirándulás
2012. május 12.


TAVASZI MADÁRDAL A BÖRZSÖNYBEN III.
Vezetett túra a Madarak és Fák Napja alkalmából

Már a télutó melegebb napjain is felcsendülhetnek az erdőkben, bokorsávokban, réteken, patak- és folyópartokon az itthon telelő énekesmadaraink kedves strófái. A csikorgós fagyokban, hóviharokban, rövid nappalok nehéz égboltja alatt edzett túrázóknak is felüdülés végre meghallani a citromsármány év eleji első énekét, melyhez olykor akár már az enyhe, kései hóesésben is szerencséjük lehet. Gyakoriak még a hajnali fagyok, amikor márciusban, a nyárra csendben készülődő erdőket szinte egyik napról a másikra betölti Európa egyik leggyakoribb madarának, az erdei pintyeknek a koncertje. Ez már biztos jele a közelgő tavasznak. Hamarosan társulnak hozzájuk a legkülönfélébb rövid-, közép- és hosszú távú vonulók, köztük a legszebb hangú dalnokok is: az énekes rigók, a barátposzáták és a fülemülék. Május közepére a legtöbb vándorunk megérkezik, ekkor a leghangosabb a Börzsöny is, különösképpen a hajnali és reggeli órákban, valamint alkonyat előtt.
Az MME Börzsönyi Helyi Csoportja (MME BHCS) és a Börzsöny Természetbarát és Hegymászó Egyesület (BTHE) 2012. május 12-én immár harmadszor invitálta az érdeklődőket egy rövid, ám annál tartalmasabb túrára a madárdalos Börzsönybe. A két civil szerveződés tevékenysége, kitűzött céljaik ugyan különbözőek, ám létezik egy közös nevező, ez pedig a természet tisztelete és szeretete. Nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a kulturált természetjárás és a természetvédelem egy tőről fakadnak! A szervezők szándéka az volt és lesz a jövőben is, hogy elsősorban a felnövekvő korosztályok figyelmét irányítsák rá a cselekvő természetvédelem - napjainkra mind égetőbb - szükségességére, mindezt az erre legmegfelelőbb környezetben, az erdő természetes kulisszái között, látványos és élvezetes, gyermekek számára is könnyen "emészthető" formában. Nagy Csaba (Börzsöny Természet- és Környezetvédelmi Közhasznú Alapítvány, elnök) kiváló szakmai vezetésére ezúttal több mint harmincan voltak kíváncsiak. A túra során, immár hagyományosan, egy mesterséges odútelepet és az odúkban költő énekesmadarakat tanulmányozhatták a résztvevők, ám hogy vendégeink a hegység gazdag történelmi emlékeiből is kaphassanak némi ízelítőt, utunk során felkerestünk két középkori romot is, nevezetesen a Bibervárat (Pusztatorony) és az erdő árnyékában megbúvó, hajdan virágzó életű Toronyaljai pálos kolostor szerény, ám a régészek által szerencsére viszonylag jól feltárt és kutatott maradványait. A program ezen részét Varga Zsolt (BTHE) vezényelte.
A családias hangulatú kirándulásra idén sem véletlenül a Madarak és Fák Napja alkalmából, ezen a mostanában "új reneszánszát" élő jeles napon gyűltek össze kicsik és nagyok a Törökmezei útelágazásnál, a Szent Gál-földön. Az aszfaltról hamar letérve máris a László-földön jártunk, friss zöld lombú, fiatal cseres - kocsánytalan tölgyes erdőbe lépve haladtunk az első métereken. Ez a legelterjedtebb természetes erdőtársulásunk, állománya Magyarországon mintegy 300.000 hektárra tehető. A fő állományalkotó fajokon kívül itt, ebben az erdőben is találkozhattunk az elegyfajként jelenlévő barkóca berkenyével, vadkörtével és mezei juharral, a cserjeszinten pedig többek között mogyoróbokorral, egybibés galagonyával, veresgyűrű sommal és a közönséges fagyallal.
A Gál-hegy felől érkező, onnan a Törökmezei Turistaházhoz tartó, zöld sávval jelzett turistautat néhány száz méter után hagytuk el, itt érkeztünk meg az első, két évvel ezelőtt telepített mesterséges odúhoz. Ebben egy széncinege fészekalj mindig éhes fiókáit figyelhettük meg, de később találtunk kék cinege és csuszka fészket is, majd az utolsóban be tudtuk mutatni a hosszú vándorútjáról nagyjából két-három hete érkezett örvös légykapó világoskék tojásait is. Sajnos a területen amúgy nem ritka mogyorós pele és nagy pele ezúttal nem került a szemünk elé, pedig nagy kedvencei a gyerekseregnek ők is! Gyorsan elrepültek az első órák, rövidesen megérkeztünk a kedves kis erdei lakhoz, a Rózsa kunyhóhoz.
„Még tele vagyok a Duna mente képeivel, a nagy folyó soha el nem múló, titokzatos messzeségeivel, amikor már befordulunk az erdőbe, és a rázós út hamar kiveri belőlem a Duna felett járó történelem borongását.” – kezdi Fekete István a novelláját, melyet a kunyhóban eltöltött napjai ihlettek. Nos, minket elkerültek a nehéz gondolatok. Rövid pihenőt tartottunk, a hátizsákokból előkerültek a "madárlátták", végül kiosztásra kerültek az alkalomra készített, névre szóló, mindkét egyesület pecsétjével ellátott emléklapok, hogy azután újdonsült tulajdonosaik már azzal együtt folytathassák útjukat a következő látnivalóhoz.
A Bibervár - másnéven Pusztatorony - egy apró, ám igencsak meredek magaslaton búvik meg. Építtetője, aki a környéket birtokló nemes lehetett, hozzáértő szemmel választotta ki ezt a jól védhető dombot. Mára már alig látható néhány kőfal a XIII. században emelt, annak idején egy lakótoronyból és egy udvarból álló erősségből. Történetéről vajmi keveset tudunk, a korabeli oklevelek sem említik. A néhány évtizeddel ezelőtti szondázó ásatások leletanyaga szerint akár a tatárjárás előtt is épülhetett, ám egészen biztosan nem szolgálta tulajdonosait sokkal több, mint száz évig. A XIV. század elején elpusztult, feltehetően Károly Róbert (1288 – 1342) és Csák Máté (1265 – k. 1321) háborúskodásainak közepette. Az ellenséges támadásra utal a torony belsejében talált 40 cm vastag hamuréteg is. Hogy a vár egyik neve miért lett Pusztatorony, ezek után nem kérdéses, sokkal érdekesebb viszont a másik! A német Biber szó magyarul hódot jelent. Akkoriban még szép számmal éltek a Kárpát-medencében is ezek az állatok, a környéken ma is több tó, valamint patak található, amik ideális életfeltételeket nyújthattak nekik.
Némi ereszkedés után mellőztük a Toronyalja-horgásztavat és a merítős kiképzésű Torony-forrást, majd átkelve a Kóspallag felé kanyargó műúton rövidesen megérkeztünk a Toronyalja pálos kolostor alá. Ismét kis kaptató, ezúttal szerényebb, kedvesebb ívű várt a csapatra. Jólesett a nyarat idéző rekkenő hőség elől ismét az árnyékba húzódni. Ki tudja, hogy az erdő hány nemzedéke nőtte már be azóta az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend itteni életének, munkájának és szorgalmának nyomait, amióta a derék barátok a török elől menekülni kényszerültek márianosztrai társaikkal együtt a nyitrai Elefánt (!) nevezetű településre?
A XIV-XV. század fordulóján alapított kolostor a maga 682 m2 alapterületével a közepes méretűek közé sorolható, a márianosztrai vikáriushoz tartozott. A rend, szokásaihoz híven, a lakott településektől távol épült. Ugyan korábban létezett a közelben egy falu, de az feltehetően a Pusztatoronnyal egyidőben elnéptelenedett. Építéséhez felhasználták a Bibervár köveit, valamint egy kisebb kőbányát is nyitottak, melyre még az idősebb kóspallagi lakosok emlékeztek. Azóta a kőfejtő áldozatául esett az autóút építésének. A kolostorhoz templom és malom is tartozott, de a már említett halastó is a rend tulajdonát képezte. A mintegy húsz méter mély kútból és a romok közül számtalan tárgyi emlék került elő, melyek alapján - némely esetben néprajzi analógiák segítségével - némi fogalmat alkothatunk a szerzetesek mindennapjairól. Közép-Európában egyedülállóak a kútház maradványai! Ezen kívül vödröket, a vödrök kiemeléséhez használt vasmacskát, cserépedényeket, kályhaszem töredéket, gyümölcsszárító rács vázát, serpenyőt, ónkannát, sarlót, kaszát, kaptafát, lakatot, fagereblye-töredéket, bőrből varrott cipőfelsőrészt, faragószék lábitóját és még megannyi leletet vettek lajstromba a régészek, muzeológusok, s kerültek azok beleltározva a közgyűjteményekbe és a restaurátorok munkaasztalára.
Érdemes itt megemlíteni, hogy a huzamosabb ideig nedves környezetben lévő fa alapú tárgyakat, mint később a szenzációs leletnek számító bükkábrányi mocsárciprusokat is, egy érdekes eljárással konzerválták. Ennek a lényege az, hogy az évszázadok alatt végbemenő kémiai folyamatok során átalakuló cellulózt cukorral pótolják. A tárgyakat hosszú ideig, akár éveken keresztül egyre töményedő cukoroldatban áztatják, mely lassan átveszi a cellulóz szilárdító szerepét, így annak fizikai megtartása számottevően javul. A munkát hajdani főnököm, Dr. Morgós András (restaurátor, vegyészmérnök, búvárrégész) vezette. A kút ma látható betonszegélye természetesen nem az eredeti, azt a Váci Múzeumban lehet megtekinteni .Ezzel és egy erős vasráccsal a régészeti feltárás után zárták le a századok alatt mostanra kiszáradt víznyerő helyet.
A Toronyaljai kolostornál akadnak szerencsésebb társaik is. Ha az országot járjuk, több településen találkozhatunk a pálosok által emelt templommal és kolostorral. Közülük némelyik ma is az eredeti funkcióját tölti be (Gellérthegyi Sziklatemplom, Márianosztra, Pécs, Petőfiszállás-Szentkút), néhányuk üzemel, de már nem a rend tulajdona (Budapesten az Egyetemi Templom, Sajólád, Porva, Csatka, Pápa, Sopronbánfalva, Sátoraljaújhely), és persze akadnak szép számmal kisebb-nagyobb romok is (Klastrompuszta, Pilisszentlélek, Zsámbék, Nagyvázsony, Tálod, Salföld, Bakonyszentjakab).
Május! A tücsökcirpegéses Békás-rét a legszebb pompájában fogadott minket. A tarka mezőn különféle lágyszárúak virágai pöttyözték még színesebbre a világot, köztük virított már a nagy ezerjófű és a magyar szegfű is, pillangók és méhek végezték dolgukat. Túránk utolsó bő kilométerén sárgarigók lágy énekét hallgathattuk, a fészkeket rejtő bokrok között megannyi énekesmadár surrogott, a távolban kakukk szólt, így tértünk vissza a Gál-földre abban a reményben, hogy legközelebbi programjainkon ismét találkozunk.

Mátéfy Szabolcs

Vissza a lap tetejére!